162 évvel ezelőtt, vélhetően 1849. július 31-én vesztette életét a segesvári csatában Petőfi Sándor, ismert és kiváló költőnk. Életét többek között a wikipedián is meg lehet ismerni jobban, mint amire az iskolából emlékszünk, és bátran szemezhetőek a könyvesboltok, antikváriumok polcai, ahogy az árverés oldalak is. Digitálisan a Magyar Elektronikus Könyvtár kínálata teljes. Segesvárról is találunk tárgyakat online piacon.

Sajnos a versek ma nem divatosak, pedig tömörségükkel, anyanyelvünk minden erejével és szépségével tudnak boldog, szomorú, építő és hasznos perceket szerezni. Segítenek abban, hogy átéljünk érzéseket, átgondoljunk eszméket, megismerjük a világot jobban és mindez az épülésünkre váljon.

Persze, versekben is lehet sokfélét találni, téma, stílus, szakmai profizmus terén. Aki nem keres, nem talál...

Petőfi Sándor versei közül - szomorú halálának 162. évfordulójára - álljon itt a Magyar vagyok című, sok képpel illusztrálva. Zenei aláfestésnek egy szép magyar zene jobban illett volna, de azért így is nagyszerű munka.

"Magyar vagyok. Természetem komoly, mint hegedűink első hangjai..."

 

A bővebben gombbal a teljes vers olvasható...

 

 

 

MAGYAR VAGYOK

 

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám

Az öt világrész nagy terűletén.

Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,

Ahány a szépség gazdag kebelén.

Van rajta bérc, amely tekintetet vét

A Kaszpi-tenger habjain is túl,

És rónasága, mintha a föld végét

Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,

Mint hegedűink első hangjai;

Ajkamra fel-felröppen a mosoly,

De nevetésem ritkán hallani.

Ha az öröm legjobban festi képem:

Magas kedvemben sírva fakadok;

De arcom víg a bánat idejében,

Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

 

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át

A multnak tengerén, ahol szemem

Egekbe nyúló kősziklákat lát,

Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.

Európa színpadán mi is játszottunk,

S mienk nem volt a legkisebb szerep;

Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,

Mint a villámot éjjel a gyerek.

 

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?

Holt dicsőség halvány kisértete;

Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar

–Ha vert az óra – odva mélyibe.

Hogy hallgatunk! a második szomszédig

Alig hogy küldjük életünk neszét.

S saját testvérink, kik reánk készítik

A gyász s gyalázat fekete mezét.

 

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,

Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!

Itt minálunk nem is hajnallik még,

Holott máshol már a nap úgy ragyog.

De semmi kincsért s hírért a világon

El nem hagynám én szűlőföldemet,

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

Gyalázatában is nemzetemet!

 

(Pest, 1847. február.)